Rá kellett jönnöm...

… hogy útálom az embereket. Random élőlények mászkálnak az utcán, akik azt keresik, hol és miként köthetnek bele másokba. Van aki rövidebb és van aki hosszabb ideig tartózkodik a házak közötti sötétségben.

Egyszerűen már lassan ott tartok, hogy ütök minden járókelőt, majd jöhetnek a nehezebb falatok, az autósok is. Aztán a bringások desszertnek. Pár apróbb mozzanat következik, hogy miért jutottam erre a döntésre. Erre a döntésre én, akit sokan a szeretet és a vidámság példaképének tartanak.

Van sapka, nincs sapka

Gyerekkel sétálunk az utcán. Párás a levegő és néhol még pár csepp eső is leesik a felhőzetünkből, mely végképp borússá formálja a nappalokat. Gyerek a sapkát pillanatok alatt leveszi, így kézenfekvőkk kapucnit húzni rá, ha már úgy is van a kabáron. Ideig, percekig hordja azt is, ám leveszi, ha nem érzi úgy, hogy kellene. Amint hiányát érzi felveszi magától. És egyszercsak velünk szembe jön egy az utcákat néhanapján járó – általában a kisbolt és a lakása között teszi ezt – és az első alkalommal, már vagy 10 méterről elkezdi a jajveszékelést, hogy:

– Jaj szegény gyerek, megfázik a feje. Miért nincs rajta sapka?
– Volt, de leveszi.
– Hát, hogy képzeli, hogy sapka nélkül van a gyerek?
– Ha gondolja felrakhatja vissza a fejére és meglátjuk, hogy az elkövetkező 3 méteren hányszor veszi le és maga rakja vissza. Csak nyugodtan, felhatamazom.
– Nem az én dolgom ez…
– Nahugye, köszönöm.
– De szégyelje magát, ilyen embernek a közelébe se engednék gyereket, nemhogy nevelhessen egyet.

A bezsélgetés többi részét inkább cenzori okok miatt nem írom, mert az már biza nem lényeges.

Este van már, este van már

Kicsilány, asszony meg én sétálunk az utcán. Este fél 8 körül járhatunk. Gyerek hiperaktív. Nem kicsit, hanem nagyon. Gondoltunk egyet lemegyünk a Zöld Macskába, hogy aztán ott jól elfogyasszunk egy-egy teát (én meg persze a fincsi Mici turmixot). El is indultunk és én már meg is bántam, mert Noémi minden egyes szegélyen végigsétált, majd a végén leugrott, de ehhez kellett az én kezem is, mert hát valaki kezét fogni kell hozzá. A Nagyvárad tér és a Klinikák között biza elég sok ilyen szegély van. Épp az egyiken ugrál a gyerek, amikor is 4 idősödő uriember, akik az utca mindent tudójának hiszik magukat megszólal mögöttünk vagy 2 méterrel:

– De késő van már, a gyereknek már rég az ágyban lenne a helye.
– Nem tudom, hogy miért kínozzák a gyereket. – mondotta egy másik bölcs az 5 fős tömegből.
– Nem fáradt a gyerek. – Teljesen nyugodtan mondá asszony válaszul nekik.
– 5 unokás nagypapa vagyok tudom mi kell a gyereknek.

Itt azért már kezdett elfogyni a türelem.

– Leszarom hány unokája van.
– Milyen beképzeltek és ostobák a mai fiatalok.

Majd egyre távolodva hallatszik a morgolódásuk. Lehet, hogy ágyban a helye, de kérem szépen, én már aludtam volna, de a gyerek még pattogott. Valamivel le kell nyugtatni, éppenezért mentünk le. Meg amúgy is, mi köze ehhez másnak?

Non-stop utcán járó

Nem hazudok, miért tenném. Be kell valljam valaha én is éltem utcán. Nem sokat, mert volt erőm és vállat vonva elindultam, hogy kimásszak a gödörből. Nem volt egyszerű, de sikerült. De amíg az utcán voltam eszembe se jutott más gyerekét leszólítani az utcán, hanem inkább a szülőhöz fordultam, hogy például szóljak leesett a kesztyűje a gyereknek. De hát ezzel nincs is bajom, szólítsa csak le a gyereket. Hívja oda magához. Rendben, elég humánus vagyok és ha ettől neki jobb lesz, akkor tegye. Ezek után, ha a szülő odaszól, hogy “Gyere kicsilány, sietünk most, majd visszafele” és nem kapcsolt az ember agya, hogy akkor nem hívjuk még közelebb, akkor az már egyszerűen érthetetlen. De a következő mozzanat végképp hihetetlen. Ezek után még belenyúl a tisztának nem nevezhető táskájába és elkezdi elővenni a kis darab kenyerét, hogy azt a gyereknek adja, legalábbis egy falatot. Amennyiben ismerném a hölgyet és nem sárral lenne megkenve a kenyér, hanem mondjuk vajjal, akkor lehet nem is bántam volna, de amúgy is siettünk, mert késésben voltunk. Node! Mi a fékfenéből gondolta, hogy:

  • Csak úgy odaadhat bármit is egy gyereknek?
  • Nincs-e valami betegsége, mondjuk gluténérzékenység?
  • Ha sietünk, akkor ráérünk játszani?

Természeretesen értékelem én a kedvességet, de ebben az esetben inkább volt idegesítő, mint aranyos mozdulatsor. No persze ezek után ráordítottam, hogy ennyi. És hát persze, ezek után még neki kellett mondani, hogy én milyen alapon merek ordibálni és legfőképpen a gyerek előtt. Ezen pont volt az, amikor úgy éreztem oda kellene mennem, megkérnem, hogy álljon fel, amjd megkérnem, hogy vágja magát pofon… háromszor is.

És persze mindez történt nagyjából 3 perccel azután, hogy egy másik hasonló életmódú elkezdte magyarázni nekem, hogy van egy gyermeke és nem tudja etetni. Válaszoltam is, hogy bocsi, de sietek és amúgy is, mint látható nekem is van egy és én neki próbálok minden nap enni adni. Ez eddig a szokásos élethelyzet. Vagy tudok adni és adok, ha úgy érzem a másik oldalon jó helyen van, vagy nem adok. Nem adtam. De ezután… … Megkérdezte, hogy albérletben élünk? Mennyibe kerül? Hol? Mennyibe kerül? Itt még bírtam magamat tartani agresszió nélkül, de ezután a kenyeres eset már csak dobott egyet az életérzésemen.

Tehát

Most lehet én vagyok a túl érzékeny meg barátnőm, de ezek és még sok más hasonló eset után azt kell mondjam:

“Útálom az embereket, tisztelet a kivételnek és sajnos azt érzem a kedvességem fogyóban van. Már nem sok víz van a kút mélyén, tehát után kellene tölteni.”

comments powered by Disqus